Sok évvel ezelőtt Stenburg festő neve Düsseldorfban már híressé vált. Éppen műtermében állt, amikor Hugó páter, a gazdag Szent Jeromos templom plébánosa nem kis megbízatást hozott.
-Tisztelendő uram, nagy megtiszteltetés számomra, hogy ilyen nagy oltárképet rendel, de a felkínált összeg nagyon kevés a munkához képest. Ezen a képen sok embert kell ábrázolnom, tanulmányozásukhoz sok idő kell. Jézus Krisztus keresztre feszítését nem könnyű megfesteni, hiszen már olyan sok kép készült róla. Nehéz lesz úgy megtervezni, hogy egészen más legyen, mint az eddigiek.
-Nem szabok határt a költségeknek, nem az egyház viseli a költségeket, hanem egy vezeklő.
Az eredményes tárgyalás után jó hangulatban váltak el egymástól. A következő hetekben Stenburg elkészítette a terveket, és végigkutatta a zsidónegyedet megfelelő modellek után. Hugó páter meg volt elégedve. Csak azt kívánta, hogy a kereszt legyen a festmény középpontjában. Időnként eljött megnézni, hogy halad a munka. Közben kitavaszodott, a művészt pedig elfogta a vágy, hogy otthagyja Düsseldorfot. Vázlatfüzetével a környező vidéket járta. Egy nap egy cigánylánnyal találkozott. A művészt különösen élénk, tiszta szeme ragadta meg, amelynek kifejezése minden pillanatban változott. A fájdalom és az öröm olyan gyorsan váltakozott benne, mint a tó fölött elsuhanó felhők árnyéka.
-Állj csak meg egy pillanatra! – kiáltott Stenburg, és gyorsan vázlatot készített róla. Nem csak szép, nem, sokkal több annál, csodálatos modell! Spanyol táncosnőnek akarom megfesteni! Megegyeztek.
Pepita egy héten háromszor jött Stenburghoz, hogy lefesthesse. Percre pontosan érkezett. Első alkalommal igen meglepődött. Nagy szemével kíváncsian nézett körül a műteremben. Amikor észrevette az oltárképet, minden figyelmét már csak az kötötte le. Félénken kérdeztetni kezdte a festőt.
- Ki ez? – mutatott a középső alakra.
- Krisztus – válaszolta közömbösen Stenburg.
- Mi történik vele?
- Keresztre feszítik – felelte kurtán a művész. Ecsettel a kezében szűkszavú ember volt.
- Most fordulj jobbra. Igen, így jó lesz.
- És azok kicsodák, akik olyan dühös arccal állnak körülötte?
- Figyelj ide – szólt a művész – nem beszélgethetek veled egyfolytában! Az a dolgod, hogy csendben maradj.
A lány ijedten elhallgatott, de továbbra is a képről gondolkozott. Időnként összeszedte a bátorságát és újra kérdezett valamit, mert majd szétvetette a vágy, hogy minél többet megtudjon.
- Miért feszítik keresztre? Nagyon nagy bűnt követett el?
- Nem, nagyon jó ember volt – hangzott a rövid válasz.
Megint csak ennyit tudott meg, de minden szót úgy őrzött a szívében, mint egy nagy kincset.
- Ha jó volt, akkor miért feszítették keresztre? Utána újra szabadon engedték?
- Azért, mert…- a művész letette az ecsetet, egyet előre lépett, és valamit igazított a lány ruháján.
- Mert? – ismételte meg Pepita, lélegzetvisszafojtva.
A festő újra visszament az állványához, azután a lányra nézett, és kérdő arckifejezése miatt megsajnálta.
- Idefigyelj, most az egyszer elmondom neked, de többé ne zavarj a kérdéseiddel!
És elmondta neki a golgotai kereszt történetét. Pepitának minden új volt, a művésznek pedig olyan régi, hogy az ő szívét már nem is érintette meg. Lefestette a Megváltó halálfélelmét anélkül, hogy egy ideg is rezdült volna benne, míg a lánynak már csak a puszta gondolatára is majdnem megszakadt a szíve. Festékes szeme megtelt könnyel, amelyet büszkeségből el akart rejteni. Lassan megfordult:
-Ugye, nagyon szereti Őt, ha ilyen sokat tett Önért?
A férfi hirtelen elvörösödött. Szégyellte magát. A lány szegényes, kifakult ruhájában rég elment, de a kérdő szavai még mindig visszacsengtek a művész lelkében. Megpróbált szabadulni tőlük, de nem tudott. Sietett elküldeni a festményt a megbeszélt helyre, de nem tudta elfelejteni a szavak lényegét:
Mindezt érted tettem!
Végül már nem tudta elviselni szíve gyötrelmeit, elment gyónni. Hugó páter végighallgatta. Mivel egyháza minden tanítását elhitte, feloldozta, és biztosította arról, hogy újra rendben van minden. A művész sokkal olcsóbban adta oda az oltárképet, mint eredetileg akarta, így egy-két hétig felszabadultabban érezte magát. Aztán újra feltámadt benne a kérdés: Ugye, nagyon szereti?
És ez választ követelt. Stenburg nyugtalan lett, nem tudott dolgozni. Sokat járkált a városban. Egy nap több embert látott a városfalnál levő ház felé igyekezni. Megkérdezte, mit történik ott, de senki sem tudott kielégítő választ adni. Ez felkeltette kíváncsiságát. Néhány nap múlva megtudta, hogy egy idegen lakik ott, az új tanítás híve, tehát a megvetettek közül való, aki mindenben Isten Igéjére hivatkozott. Lehet, hogy ott megtalálja, amit keres? Elkezdett járni az összejövetelekre, hogy mindent megfigyeljen. De nem maradhat senki sem hidegen, ha a tűz közelébe megy. Ez a hívő prédikátor meggyőzően beszélt, és látszott is rajta, hogy Krisztus neki valóban mindent jelent.
Stenburg megtalálta, amit keresett, és ami után annyira vágyott: az élő hitet. Új barátja egy időre kölcsönadta neki az Újszövetségét. Már nem kellett tovább keresnie. Szívében nagy szeretetet érzett. „Mindezt értem tette, de hogy beszélhetnék erről másoknak is?”
Miközben efölött töprengett, hirtelen egy darab szénkrétát fogott a kezébe. Pár vonással egy töviskoronás fejet vázolt fel. Eközben a szeme megtelt könnyel. Hirtelen egy ötlet villant át az agyán. „Tudok festeni, majd az ecsetem hirdeti Krisztus szeretetét. A korábbi oltárképen Jézus arca csak a halál szenvedését mutatja, de az nem a teljes valóság. Kimondhatatlan szeretetet, végtelen irgalmat, önkéntes áldozatot kell látni rajta!”
Műtermében letérdelt és imádkozott: „Uram, segíts, hogy úgy tudjalak megfesteni, amilyen vagy, hogy bizonyságot tehessek rólad!”
Festeni kezdett. Tehetsége feltámadt, szinte önmaga fölé nőtt. A keresztre feszítésről készített újabb képe olyan volt, mint egy isteni kijelentés. Végül nem akarta eladni, hanem szülővárosának, Düsseldorfnak ajándékozta. A képtárban állították ki, és a polgárok mindenfelől csodájára jártak. Aki megállt a kép előtt, elnémult, és a szíve megindult. A legtöbb látogató Isten szeretetének a bizonyosságával ment el, és lelkükben a kép alatti szöveg szavai visszhangoztak:
„Mindezt érted tettem, mit teszel te értem?”
Stenburg is gyakran elment megnézni a képet. Hátul, a terem egyik sarkában állt, és onnan figyelte a kép körül tülekedő embereket, és csendben kérte Istent, hogy áldja meg bizonyságtételét. Amikor egyik nap a látogatók már mind elmentek, egy szegény lányt vett észre, aki keservesen sírt a kép előtt.
- Miért vagy szomorú? – lépett oda hozzá. A lány megfordult, Pepita volt. Most ismert csak rá.
- Uram, ha engem is így szeretett volna! – mutatott a Megváltó arcára, aki a képről könyörülő szeretettel tekintett feléjük.
- Pepita, mindezt érted is tette!
Ezután a festő elmondta neki ennek a szeretetnek az egész történetét. Késő estig , zárásig ültek egymás mellett. A lány figyelt, szinte itta minden szavát, és hitt neki. „Mindezt érted tettem!” – visszhangoztak szívében a szavak.
Azóta sok év telt el. A festő és a lány már régen meghaltak, a mennyei dicsőségben voltak, amikor egy fiatal gróf Párizsba menet pompás kocsiján Düsseldorfba érkezett. Amíg a lovait megetették, elment a híres képtárba. Gazdag olt, a világ minden kincse elérhető volt számára. Amikor Stenburg képe elé ért, az mélyen megrendítette: „Mindezt érted tettem – mit teszel te értem?”
Újra és újra elolvasta a feliratot, és nem tudott szabadulni e kérdéstől. Szívébe markolt. Krisztus szeretete megragadta, és örökre foglyul ejtette. A síró nemesembert a teremőrnek kellett karon fognia és figyelmeztetnie a zárórára. Este lett, de a fiatalember számára most kelt fel az örök élet hajnala. Gróf Nikolaus Ludwig von Zinzendorfnak hívták. Visszament a vendéglőben, kifizette a tartozását, majd beszállt hintójába, és végleg hátat fordított Párizsnak. Hazautazott Németországba, Herrnhut körüli birtokára. Attól kezdve életét, vagyonát, hírnevét, tekintélyét Krisztus lába elé tette, aki a kép által szólt hozzá.
Stenburg festménye ma már nem látható a düsseldorfi képtárban. Tűzvész pusztította el. De Zinzendorf grófot Isten felhasználta, hogy Fiáról, a golgotai Megváltóról bizonyságot tegyen. Hamarosan ő lett a világmisszió egyik legnagyobb előmozdítója, sok misszionáriust küldött ki – részben saját költségén – olyan népekhez, akik még soha nem hallottak az evangéliumi örömhírről.
El tudod mondani te is, hogy Jézus Krisztus érted is meghalt? Ha még nem, ne csüggedj, nincs még veszve semmi! Nem lehetsz olyan bűnös, hogy Jézus vére ne lenne a te bűneidre is váltságdíj Isten előtt. Csak fogadd el ezt a kegyelmet, ne hagyd figyelmen kívül a tényt, hogy Jézus él, és kopogtat a szíved kapuján. Talán éppen most….
